Álarc- novella

Álarc

A színpad fényei kigyúltak, a közönség morajlása elhalkult, a segédrendező megadta a jelet. Joel Hart kilépett a már jól ismert tölgyfa talapzatra és egy másik ember bőrébe bújva megszűnt önmaga lenni.  A játék szenvedélye és a közönség éljenzése már nem okoztak neki örömet, csak a megélhetésért színészkedett. Közel negyven éve játszott, de már pályája elején, az első sikeres szerepe után beskatulyázták. Ő volt a rossz fiú. Játszott már rabló betyárt, erőszakos szatírt, vérszívó vámpírt, gyilkosok százait. Rémisztő álarcok serege sorakozott mögötte, mégis mindegyiket nagy tisztelet övezte.

A mai műsor a vége felé közeledett. A záró monológ előtt lesietett a színpadról, majd vizes poharába kortyolt, és már újra fent is volt. Korát meghazudtoló gyorsasággal mozgott, hangja egyszerre volt lágy és zengő. Verejtéket sosem hullajtott, betanult szövege precíz volt és pontos, játéka könnyed, mégis hiteles.

A tapsvihar és éljenzések hangja az egész teret betöltötte, szinte életet lehelve ezzel a komor vas és faszerkezetbe.  A reflektorok fényei kihunytak, a nehéz, molyrágta bársonyfüggöny leereszkedett. Joe rituálészerűen fogadta a gratulációkat, majd az öltözője felé indult.

A kis helyiség nem rendelkezett semmilyen magamutogató pompával.

Kicsi volt és egyszerű, csupán az öreg szekrényben megbúvó ruhadarabok és a polcon lévő színészi kellékek utaltak gazdájuk mesterségére. A hangulatosnak cseppet sem mondható légtérben keveredett a többnapos cigarettacsikkek és az évek óta burjánzó penész nyirkos, orrfacsaró szaga.

Joel megszabadult gyilkos maszkjától és ruháitól, majd a rozoga székre ülve a tükörbe nézett. Önarcképe láttán elfogta az égető vágy, mely minden előadás után hatalmába kerítette. Arcát a kezébe temette, és próbálta figyelmen kívül hagyni a szűnni nem akaró dobolást, melyet halántékánál érzett.

Minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, ezért a gyógyszeres üveg után kapott, majd a maradék vizet felhörpintve magába diktálta a fájdalomcsillapítót.

A pirula hatása nem késett soká, a fájdalom enyhülni kezdett, a vágy viszont minduntalan erősebb lett.

Nem tudta, mi az, amire ennyire szüksége van, sosem tanult meg olvasni a jelekből. Nem érteni akarta azokat, hanem eljátszani.

Civil öltözékbe bújt, lesöpört pár ősz hajszálat hosszú fekete szövetkabátjáról, majd kalapját fejébe csapva elindult a pár sarokra lévő kocsma felé.

Az ajtón kilépve megcsapta arcát a hideg északi szél mely hópelyhek tömkelegével párosult. Egyszerre volt békés és vészjósló.

Sálját orrig felhúzta, majd folytatta lépteit egyenesen úti céljáig.

Az ajtót belökve a pult felé vette az irányt.

 A kocsmáros jó barátként üdvözölte, holott soha nem beszélt vele pár mondatnál többet.

Egyfajta kimondatlan szerződés volt kettejük között. Az elismert színész jelenléte fellendítette az üzlet forgalmát, cserébe a főnök teljes nyugalmat és egy saját kis sarkot biztosított „kedves barátjának”.

A „mit” nem volt kérdés, csak a „mennyit”.

Whisky… Csak ezt az egyet volt hajlandó meginni, de ebből szinte korlátlan mennyiséget.

Kérés nélkül eléje hozta a kocsmáros felesége a maró folyadékot, majd egy kacér mozdulattal felajánlotta egyéb szolgálatait. Tudhatta már, hogy mi lesz kedvenc vendége válasza, már a fáradtságot sem vette arra, hogy megsértődjön a nyers visszautasításon. Egyik alkoholos pohár ürült a másik után.

Joel ilyenkor élete értelmetlenségén töprengett és a rengeteg elszalasztott lehetőségen. Sajnálta a felesleges éveket, melyeket arra pazarolt, hogy olyan nagyvilági nőket szórakoztasson, akik csak begyűjtötték mint trófeát, aztán tovább álltak nagyobb vadra lesni.

A megállapodás és családalapítás reményének utolsó szikrája akkor hunyt ki, amikor terméketlenséget állapítottak meg nála.

 Világéletében önzetlen embernek tartotta magát, most mégis a keserű düh lángjai mardosták lelkét, amiért mindenki csak kihasználta. Forgatókönyvíró, rendező és színészkolléga sorra váltotta egymást az idő szövedékében. A becsvágy azonban mindig nagyobb volt annál, mint amin az ő személye túlnőhetett volna. Mindenki csak elvette a maga által kiharcolt jussot, aztán a maradékot meg odadobták neki, mint egy hűséges kutyának. Tudták, hogy ő nem fog reklamálni, sem átkozódni vagy felmondani.

A remény hajtotta, a remény egy jobb élet felé. Egy apró fénysugár, ahol a jó végül elnyeri méltó jutalmát. Úgy tekintett életére, mint egy képlékeny fonalszálra, melyet a mitológiai párkák szőnek, s várta, hogy az övét majd egyszer elvágják, s újra szövik egy díszesebb, erősebb fonállal.

Ezek az emlékek már mind a múlt martalékává váltak. Nem maradt már mibe kapaszkodni. Élni kellett, ahhoz meg dolgozni.

Fizetése elég volt a kis agglegény lakás fenntartására, számlák befizetésére és az élelemre. A maradékot meg persze elitta. Ezt az egy időtöltést nevezte ő ironikusan szórakozásnak.

Már sok éve lemondott mindenféle álomról, és a remény leghalványabb lángja is kihunyt lelkében, amikor csakúgy, mint ma, az egyik előadás után rátört a vágy.

Ez az érzés új volt és kínzó, a miértje vagy „gyógymódja” ismeretlen. Olyan volt, mint egy ismeretlen betegség, végzetes és csillapíthatatlan. Mint egy zabolátlan ló száguldott testében, felkorbácsolva elméjének szunnyadó részeit is.

Egyedül az éjszaka hozott enyhülést. 

Reccsenés és a bőrbe vájódó éles szilánkok mellett kicsorduló vér…

A pohár tartalma, mely most kezét borította, egyből gondoskodott a fertőtlenítésről.

A szokásos érzés akkora hévvel tört rá, hogy önkénytelenül ökölbe szorult a keze, s e nyers emberi erő lett a whiskys pohár veszte.

Vérző kezének apró sebeit kitisztította, majd ruhazsebkendőbe temette.

Nem törődött a lüktető égéssel, ez csak fizikai fájdalom volt. Lassan felállt, majd hanyag mozdulattal a kukába dobta a maradványokat, és újabb italt kérve a pulthoz ült.

Ez volt az utolsó kör, amit felhajtani készült, de ez lett a veszte. Közelségén felbátorodva a kocsmáros megszólította, majd beszélgetést kezdeményezett.

Joel csak csendben hallgatott, miközben vendéglátója a napi újság borzalmait taglalta.

Egy újabb haláleset történt a városban. Ez már viszonylag rövid időn belül a sokadik borzalmas vérontás. A gyilkos életcéljának az ölés tűnt, nemre és korra való tekintet nélkül. Áldozatai között voltak utcalányok, nemes emberek, átlag állampolgárok, idősek és gyerekek is.

Az újságokban lévő képek szörnyű látványt nyújtottak, sokan az öregek közül azt mondták: „Maga az ördög költözött ide”.

Mindegyik élettelen testet vérben fagyva, megcsonkítva találták.

A rendőrség nagy erőkkel nyomozott, de eddig nem volt eredményes a kutatásuk.

Joe végighallgatta a kocsmáros és neje spekulációit, feltevéseit. Némelyekre bólintott, más felvetésekben azonban nem látott logikát.

Fizetett, majd biccentett egyet a fejével és távozott.

Az utca levegőjét megérezve tüdejében, elmerengett a hallottakon. Feltette magának a kérdést, hogy a gyilkos akár rá is leshetne most valamelyik sötét fa sziluettje mögül, de akkor ő miért nem érez félelmet?

Talán már valóban csak ennyit érne az élete? Ha meghalna, azt biztosan megírnák az újságok és a színház kitenne egy fekete zászlót, de ennyi csupán.

Ő a föld alá kerülne, a világ pedig nem állna meg forgásában.

Ismét érezte az ismeretlen vágyat növekedni teste minden apró sejtjében, így a megváltó alvás reményében hazafelé vette útját.

 Már korán reggel szólt az ébresztőórája, mint minden egyes átkozott nap. Lenyomta, majd kelletlenül kikászálódott az ágyból, és sorra követte a reggeli rutint.

A színházba érve odaadta az öreg portásnak a sebtében összedobott reggelit, cserébe egy finom gőzölgő feketekávé lett a jutalma. Ez már évek óta bevett szokás volt kettejük között.

Nem nevezném barátságnak, inkább csak egyfajta kölcsönös szimbiózisnak.

Az öltözője felé megitta az erősítőt, majd a sminkestükörhöz ülve elkezdte készíteni a maszk alá használt kencét.

Sorra nézve felhalmozott készletét, erős késztetést érzett, hogy valamennyit felpróbálja.

Engedett hát az érzésnek, és sorra belebújt az ördögi álcákba.

A vágy már figyelmeztetés nélkül szárnyalt ereiben. Olyan hirtelen jött, hogy Joelnek szinte bosszankodni sem volt ideje miatta.

Ilyen korán még sosem bukkant felszínre, általában megvárta az előadás végét.

- Vedd hát végre le maszkod, mutasd Magad… Szabadulj meg álarcodtól- súgta a hang.

Joel ösztönszerűen cselekedett, engedelmesen letépte arcáról az éppen rajta lévő gyilkos ábrázatot, majd elképedve bámult a tükörbe.

Ajkai torz vigyorba húzódtak, arcára sötét fátyol borult, szemei pokoli tűzben égtek. A gyilkosságok, a kegyetlen szörnyű tettek mind egytől egyig az ő saját, pokoli vágyának beteljesülései. Nem az alvás volt, mely megnyugvást hozott szánalmas életébe, hanem a léptei nyomán felsorakoztatott emberáldozatok. Ez volt a valódi, s mindközül a legrettenetesebb, legfélelmetesebb: A saját arca. Kezeit valódi vér borította, áldozatainak utolsó „ajándéka”.

Most már nem akarta elfojtani saját vágyát, ösztönét, a színpad helyett már az egész világ színészévé vált, álarca élethűbb volt bármely panoptikuménál.

Barátja a halál volt, ellensége a saját emberi satnya énje.

Megtörtént hát, a párkák megszánták. Elvágták életének addigi fonalát, s bíborra festették, amilyen bíbor maga a gyilkos éj.