Egyszarvú
Sosem tudtam normális vagy éppen hagyományos dolgokról álmodni, mint más emberek. Talán nem kellett volna fagyit majszolnom az ágyban hajnali kettőkor…
Nem emlékszem, hogy kerültem arra az ismeretlen vidékre, a helyre, mely tele volt zölddel és fénnyel, de egy dologban biztos voltam: ilyen pompás színekről még sosem álmodtam. Olyan volt, mintha valóság lenne, s mégis éreztem, hogy ez egy fordított világ, ahol az oázis közepén sivatagot találunk, ahol a délibáb megszólal és kezet fog veled.
A csodás lény a semmiből bukkant elő, nesztelen suhant felém, s közben megigézett tekintetével. Hozzám beszélt, holott száját nem láttam mozogni. Talán ez egy olyan hely, ahol némán is lehet beszélni? Nem akartam hagyni, hogy emberi realitásom győzzön kíváncsiságom felett, ki akartam élvezni eme hely varázsát.
- Hallasz engem?- tettem fel kérdésem gondolatban, s közben egy percre sem szakítottam meg a szemkontaktust ezzel a különleges teremtménnyel, bár azt hiszem, ha akartam volna sem lettem volna rá képes.
- Hallak - felelte úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Berlo és Maletzke biztosan nem jártak még ezen a helyen, mert akkor tudhatnák, hogy a kommunikációs modelljük itt mit sem ér.
Ahogy megállt előttem, olyan méltóságteljes, káprázatos és misztikus volt, hogy kezemet önkéntelenül is felemeltem.
- Szabad? - gondoltam magamban, s közben áhítattal figyeltem, ahogy fejét lejjebb engedi, hogy remegő ujjaimmal végigszánthassak az ezüstszálakon.
- Félsz tőlem?
Nem értettem, miért kérdezi, hiszen olyan melegséget és nyugalmat sugárzott minden porcikája, hogyha ő lenne a legvisszataszítóbb lény, azt sem bánnám.
- Nem, csak még sosem találkoztam hozzád hasonlóval, de azt hiszem, tudom, mi vagy. Olvastam már rólad, de mindig azt hittem, hogy te csak a mesevilág szülötte vagy.
Barátságosan nézett rám, mintha nem ebben a pillanatban kérdőjeleztem volna meg létezését, mintha nem most rangsoroltam volna mesefigurává.
- Mitől változott meg a véleményed?
Meghökkenve néztem rá.
- De hát… Itt állsz előttem, érzem az izmot húsod alatt, hallom a hangod, és ha a szemedbe nézek, önmagamat látom.
- Te csak abban hiszel, amit látsz, hallasz és tapintasz? Boldogtalan ember lehetsz - mondta tűnődve, mégis olyan bizonyossággal, hogy egy cseppet sem kételkedtem szavainak igazságában.
Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit feleljek, és az ostoba emberi fecsegés nagyon távol állt ettől a helytől.
Sörénye kellemesen hűvös volt, holott a nap jócskán az eget szántotta és ezer sugarával ölelt körbe bennünket.
- Nem baj, hogy itt vagyok? - Kezdtem magam kívülállónak, fakónak és egyszerűnek érezni. Én vagyok itt az egyetlen tökéletlen.
- Sosem küldtem még el egyetlen embert sem.
- Oh. Jártak már itt mások is rajtam kívül? - Felesleges kérdés volt, hisz a választ már tudtam, mégis valahogy csalódottságot éreztem. Szerettem volna azt hinni, hogy ez a csoda csak és kizárólag velem történhetett meg, hogy végre egyedi és különleges lehetek, ha csak egy kis időre is.
- Elszomorodtál. - Ez inkább kijelentésnek hangzott, s szemébe nézve láttam elkámpicsorodott arcom.
- Egyszarvú – ha szólíthatlak így - , a véred életet adó? - Fejemben kusza gondolatok keringtek mendemondákról, melyeket ezekről a titokzatos lényekről hallottam, és hirtelen elkapott a vágy, hogy kihasználjam az alkalmat kíváncsiságom csillapítására.
- Miért, a te véred nem az?
Véradás, sérült emberek, vérátömlesztések… Ó.
- És a belőled áramló ezüstös derengés?
- Láttál már naplementében megcsillanó kék óceánt, vagy izzadságtól csillogó arab telivért?
- Halhatatlan vagy?
- Csak azt tudom, hogy még sosem haltam meg. - Szinte mosolygott a hangja, mintha mulattatnák kérdéseim.
- És a szarvad, mely minden történetben varázserővel rendelkezik? - Izgatottságom már nem tudtam tovább titkolni, kezem óhatatlanul is a csavaros szarura csusszant.
- Ha jól tudom, a magyarokat szarvas vezette útjuk során hazájuk felé, talán a szarvasagancs is varázserővel rendelkezik?
Teljesen értetlenül álltam, mintha minden összeomlott volna, bár ezt meglepő módon nem éreztem rossznak. Sosem láttam még ennyire tisztán. Még mindig különlegesnek láttam őt, de már nem hazug emberi szememmel, hanem szívemmel és lelkemmel.
- Tudod, te nagyon különleges vagy… Bárcsak én is ilyen lehetnék.
Most nem válaszolt egyből. Arcom vizslatta, s talán azon tűnődött, mit válaszolhatna eme kijelentésemre.
Amikor megszólalt, hangja valahogy máshogy csengett, mint eddig.
- Könnyű úgy különlegesnek lenni, hogy én vagyok fajom egyetlen példánya.
Ismét elgondolkodtatott bölcsessége.
- Magányos lehetsz. - Kezem lassan visszavándorolt sörényére.
- Ha alaposan körültekintesz, mindig megtalálhatod a megfelelő társaságot. Legyen az egy ember, egy természeti jelenség, vagy akár egy érzés.
- Szeretnék olyan különleges lenni, mint Te – bukott ki belőlem, nem tudtam tovább titkolni vágyam.
- Miért kívánsz olyat, amid már megvan?
Értetlenül néztem rá, s arra vártam, hogy bármelyik pillanatban az arcomba nevet. Nem tette. Olyan őszinte és átható tekintettel tanulmányozott, hogy úgy éreztem, jobban ismer, mint én saját magamat.
- Minden lény különleges a maga módján. Kár, hogy nem olyannak látod magad, mint amilyennek én látlak téged vagy amilyennek te látsz engem. Nem lehetnék különleges számodra, ha ideérkezésedkor nem ruháztál volna fel természetfeletti képességekkel.
Még mindig nem tudtam elhinni, amit mond, pedig éreztem, sosem hazudna.
- Téged számomra már az különlegessé és egyedivé tett, hogy idejöttél. Egyből megérezted, hogy nem kell félned tőlem, és azt is tudtad, hogy miként szólíts meg.
Végső tiszteletem azzal vívtad ki, hogy még azután is csodálatosnak tartottál, miután felfedtem előtted lényem egyszerűségét.
Tátott szájjal ittam szavait, soha senki nem beszélt még ilyen szépen hóbortos és sokszor felelőtlen viselkedésemről. Elmosolyodtam.
Láttam, ahogy a táj képe fokozatosan összemosódik egyetlen színkavalkáddá, s éreztem, ahogy az ezüst sörény kicsúszik ujjaim közül.
- Köszönöm, - suttogtam a levegőbe és tudtam, hogy kirándulásom ezennel véget ért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése