Élve eltemetve
Reménytelen, vak sötét melyet pupillám végtelenné tágulása sem tehet bátorító, homályos derengéssé. Bűzölgő nyirkos föld és a rothadó hullák bomló tetemének orrfacsaró, mélyen a tüdőmbe hatoló halálszaga. Eddig többnyire ép tudatom folyamatosan leépülő, szinte tébolyult gondolatok színtere. Agyam lassan egyetlen ragacsos masszává tömörül, értelmes pillanataim szörnyű gyötrelmére.
Nem kérdeztétek akarom-e a halált, nem kérdeztétek szenvednék-e őrült önzésetekért, sosem hagytatok dönteni saját, egyetlen sorsom felett. Kegyetlenül belöktetek ide, még a koporsó viszonylagos kényelmét is megfosztottátok tőlem. Kérdezhetném, hogy miért. Nem teszem, mert őszintén- szólva nem érdekel már mocskos külvilág értelmetlen, semmitmondó magyarázata és a felszínes okosságok.
Hogy mi vár rám ezután, a megváltó menny, vagy tán a pokol gyötrelmei? Nem számít, csak ebből a súlytalan, hányingerkeltő semmiből kerüljek ki végre. Bárcsak érzékszerveim előbb mondanák fel a szolgálatot, mint elmém. Talán a kukacok és férgek undorító mozgását sem érezném testem minden pontján. Nincs bennem már harag sem, s életem boldog perceit is feledtem már. A családom, a barátok arcai összemosódtak egyetlen ködfolttá egyre lassabban pulzáló szívemben, ezzel az utolsó reményfoszlánytól is megszabadítva az életért való küzdelemben.
Jöjjön hát a felszabadító halál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése