Igazságszolgáltatás- szarkasztikus novella

Igazságszolgáltatás

  

 Minden annyira gyorsan történt. Francba! Erre nem adtam engedélyt senkinek! Amióta az eszemet tudom, mindig és mindenkit én irányítottam, és titkon úgy gondoltam, felette állok a természetnek; ha akarnám, még az időjárást is a kezem irányítása alá vonhatnám.

Pár hete költöztem be új kastélyomba, mert már kicsinek találtam a luxusvillákat. Saját ítélőképességem szerint mindenből a legjobbat és drágábbat érdemeltem. Büszke voltam új otthonomra. A hatalmas belső csigalépcsőt magam terveztem, és a legritkább anyagokat importáltattam az elkészítéséhez. Ez a több mázsás súlyú építmény olyan volt, mint én: erős, méltóságteljes, szinte félelmetes monstrum a luxus minden pompájával. Eme feljáró árából bőven futotta volna egy jachtra, persze minek abból még egy?

Halálom körülménye ironikus volt, szinte nevetséges. Üzleti vacsorára igyekeztem a befektetőimhez. A látszat mindig fontos szerepet játszott az életemben, és mivel az ilyen alkalmakkor nem szerettem sokat enni, inkább otthon rendeltem előételt a saját szakácsomtól, mert éhezni sem szándékoztam mások miatt. Az a szegények kiváltsága. A szakács annyit ügyetlenkedett, hogy késésben voltam, így - nem túl előkelő módon - a lépcsőn lefelé igyekezve próbáltam elegáns mozdulattal számba tenni a kaviárt. Sikerült. Olyan hévvel, hogy aztán köpni-nyelni nem tudtam. Mintha a heves fuldoklásom nem lett volna elég, egyensúlyomat elvesztve dőltem előre. A huszonnégy karátos aranykorlát semmit sem ért, a közelébe se jutottam, hogy támaszom lehessen.

Rémlett az éles fájdalom, mely a térdembe, könyökömbe, mellkasomba nyilallt, végül a nyakam és koponyám reccsenése „átrepített” egy másik térbe. Sem alagút, sem fény, sem repkedő angyalkák, egyszerűen máshová kerültem.

Olyan furcsa volt. Meg sem lepődtem, csak mérhetetlenül ideges lettem a pillanat alatt támadt, és szinte azonnal elült szégyenérzettől. Talán ez számomra a legutálatosabb és lealacsonyítóbb érzés, amit valaha ismertem. Pontosan ez elől menekültem világéletemben, mert én több voltam ennél.

Körülnéztem. Minden egyöntetűen szürke, és sehol a fényűzés, melyhez hozzászoktam.

Egy szakállas fazon jelent meg előttem, és én fitymálva méregettem. Valami tógaszerű anyag fedte testét, megbotránkozva néztem rá. Igazán vehetett volna öltönyt, ha velem találkozik, vagy minimum megborotválkozhatott volna. Nem tűnt túl vénnek, fehér szakálla mégis mellkasát súrolta.

-         Mit akar? – kérdeztem gorombán, mert nem volt kedvem alamizsnát adni. Sosem tettem, miért pont halálom után történne máshogy? Mindenki dolgozzon meg jussáért, vagy minimum legyen benne annyi kurázsi, hogy jól házasodik.

-         Péter vagyok. Azért jöttem, hogy egy új életet ajánljak neked. Egy második lehetőséget, hogy jóvátehesd bűneidet.

Péter, Péter, de milyen Péter? Megszoktam már, hogy az emberek a családnevükkel mutatkoznak be köreimben, ezzel jelezve a rangot és a családban csörgedező vagyont.

Második lehetőség, bűnök jóvátétele? Ki ez az ember, hogy csak így feltételeket szab nekem? Ha vissza akarok menni, akkor visszamegyek, ez ilyen egyszerű.

-         Ha akarok, visszamegyek, nincs szükségem az Ön engedélyére.

-         Én csak hírvivő vagyok az Úr szolgálatában, az Ő akarata pedig szent. Menj vissza és kezdj új életet, használd vagyonod az emberek megsegítésére. Légy odaadó férj és szerető apa, hogy meglelhesd családod társaságában az örök boldogságot.

Én vagyok a magam Ura! Sosem hittem semmilyen felsőbbrendű hatalomban, amely nagyobb lenne nálam. Segítsek az embereken a pénzemmel? Na persze! Majd biztos odaadok mindent, amit az évek alatt összegyűjtöttem! Bolond öregember! Mi ez, valami elcseszett Karácsonyi Ének?

Rendben, megmutatom, hogy ki itt az Úr!

-         Rendben van, öreg, beleegyezem. Küldj vissza!

Hangos robajt hallottam a fejem fölött, majd a következő pillanatban az ágyamban ébredtem.

Az óra fél tízet mutatott. Akkor ezzel is megvolnánk. Tegyek jóvá mindent?

Felkeltem, majd a fiam szobájába indultam. Pár napja füvezésen kapták, és telefonáltak a magániskolából. Bementem és kirángattam az ágyból, majd egy hatalmas nyakleves kíséretben leordítottam a fejét és közöltem vele, hogy katonai iskolába küldöm.

Ez ma reggel elmaradt, valamint a reggeli whiskym és szivarom is, így most ezt is megejtettem.

Az asszony hamarosan csatlakozott hozzám, így kioszthattam neki a napi teendőket. Minek ide cseléd? Pénzpazarlás!

A szakácsot kirúgtam, bár még el sem követte hibáját, mégis tudtam, hogy milyen haszontalan munkaerő. Sosem éreztem magam ennyire felsőbbrendűnek. Nem csak, hogy túléltem a halált, de még egy napot is nyertem. Az a Péter annyit emlegette a szegényeket, hogy közben  nagyon jó ötletem támadt. Felhívtam az emberem, és közöltem vele, hogy a helyi árvaházat minden áron be kell zárni, mert a helyére kényelmesen elférne egy új kaszinó.

Felöltöztem az ismételten közelgő üzleti vacsorára, majd elindultam, hogy a közeli étteremben egyek valamit. Nem kellett sietnem, a lépcsőn úgy vonultam le, mintha el akarnám vele feledtetni csúnya esésem. Ez a monstrum az egyetlen, amely mindennek tanúja volt, de most megmutatom neki, hogy még mindig én vagyok az úr a házban.

Leérve elégedetten megpaskoltam a korlátot, és az előcsarnokból telefonáltam a sofőrnek, hogy indulunk.

Az étterem ugyancsak két saroknyira helyezkedett, de milyen dolog az, hogy a pórnéppel elvegyülve sétálgassak a zsúfolt utcán? Sajnos így is ötven méterre tudtunk megállni, mert a parkolók telve voltak. Szóvá fogom tenni a hely vezetőjénél! - gondoltam.

Elindultam a bejárat felé, és közben igyekeztem elkerülni az izzadt testekkel és húszdolláros ruhákkal való érintkezést. Amikor elhaladt mellettem egy kutyát sétáltató gazdag női ismerősöm, kicsit fellélegeztem. Köszönésképp biccentettem a fejemmel, majd megcsúsztam a kutyagumin egyenesen a forgalmas útra, egy kétszáz dolláros tragacs elé…